Ugye ismered te is azt a fajta embert, aki ha kell, ha nem, megy, rohan, kiabál, átgázol, eltapos mindenkit, és úgy fél vállról a háta mögé dobja ezt a mondatot – úgy ahogy egy kutyának dobnak oda egy csontot – hogy „Bocs! Ami a szívemen, az a számon”. Még talán két karjával magára is mutat, és közben vigyorog.

Sok ilyen ember van, túl sok!

Kedves „ami szívemen, az a számon” emberek! 1. Senkit nem érdekel, hogy mi van a szíveden. 2. Vagy ha mégis érdekel valakit, az a minimum, hogy – az érdeklődést elismerő tisztelet jegyében! – nem kifröcsögöd a szádon a szavakat, megalázva a másikat, hanem normális ember módjára elmondod a problémádat. Ha nem tudnád milyen az, segítek: kiabálás Nélkül! trágárkodás Nélkül! elmebetegeskedés Nélkül! csapkodás Nélkül!, egy adott hangfrekvencián belül, amitől mondjuk, az udvaron lévő kutya sem kap idegbajt. Szerintem ez nem olyan nehéz, mégis egyre kevesebb ember tudja ezt megtenni.

Én elhiszem, hogy azt gondoljátok, hogy csak így tudtok érvényesülni a világban. Azt is elhiszem, hogy szükségetek van arra, hogy folyton rátok figyeljenek. De most úgy megkérdezném, hogy nem fárasztó ez nektek? Én egyáltalán nem állítanám magamról, hogy én vagyok a türelem megtestesítője. Van, hogy nekem is elszáll az agyam, nagyon dühös tudok lenni adott pillanatban, de kb 10 perc után kifúj az egész. Én lelkileg és fizikailag is nagyon gyorsan elfáradok a dühtől. Ti hogy tudjátok egész nap ezt nyomni? Honnan van ennyi energiátok? És mi a hasznotok belőle? Folyamatosan bántjátok a körülöttetek lévőket és magatokat. Még egyszer kérdezem: Mi a hasznotok akkor belőle?

A másik, amin többször gondolkoztam ezzel kapcsolatban, hogy miből gondolják ezek az emberek, hogy joguk van ehhez? Nekem az a véleményem, és igyekszek így is élni (nem mindig sikerül!), hogy azért nem szabad egy másik emberrel durván beszélni, levezetni rajta a dühünket, mert egyszerűen nincsen hozzá jogunk. Mert 1. Semmivel nem vagyunk többek, mint a másik. 2. SOHA nem tudhatjuk, hogy a másik éppen milyen érzelmi állapotban van!

Én például nem tudom felfogni épp ésszel, amikor bemegy valaki a boltba, és elkezd hisztizni az eladónak a semmin. Vagy a főnök teljesen ok nélkül cseszegeti a beosztottját. Mikor a szülő hazamegy, és ordít a gyerekkel szintén ok nélkül, csak azért hogy kiadja a feszültségét. Több millió ilyen esetet tudnék mondani, amivel nap mint nap találkozik az ember.

Nagyon sok dühből élő ember van, és még több elszenvedője! Ráadásul azok az emberek, akik miután átgázoltak a másikon annyit löknek oda, hogy „ami a szívemen, az a számon” még büszkék is az önzőségükre. És ez szörnyű. Az a baj, hogy sokszor az erős igazságérzetükkel támasztják alá a viselkedésük jogosságát. De drágáim az igazságérzet teljesen más! Az igazságért küzdve nem gázolsz át a másikon soha! Dühös lehetsz persze az igazságtalanság miatt, de nem fogsz megalázni senkit, mert úgy az elért igazságod ál igazság lesz, és nem leszel vele boldog, mert nem „tisztán” szerezted meg. Ezt vagy elhiszed, vagy majd megtapasztalod. 

Én teljesen őszintén megmondom most nektek, hogy kamasz koromban én is dobáltam ezt a kifejezést. Figyelmet akartam, bunkó voltam és ezt a mondatot dobtam oda ha számon kértek. Én azt gondolom nem voltam ezzel egyedül. A kamaszok 80%-a így viselkedik. De amikor felnőttek használják ezt a kifejezést az nagyon idegesítő (kamaszoktól is az!). Mert most elmondom nektek, hogy mit is jelent ez a kifejezés egy felnőtt ember szájából: „ami a szívemen, az a számon” = Bármit megtehetek, bárhogy beszélhetek ILYEN VAGYOK, fogadd el! Pont!

Ezek az emberek egyszerűen megálltak a jellemfejlődésben, talán az egyik lehető legrosszabb pontján és elvárják, hogy mi ezt elfogadjuk. Csak azt nem értem, hogy milyen alapon…

Aki ilyen ember mellett él, vagy ilyen emberrel találkozik annak azt tanácsolom, hogy hagyja ott! Soha, semmilyen körülmények között ne álljon le vele vitatkozni! És egyszerűen érdektelenséggel védekezzen!

Aki pedig ilyen ember: „amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.”