Kép: imabojt.blog.hu

Mellettem hattyúk úsznak a tavon.
Odakint holtak áznak a fronton.
Mindenhol Halál lüktet az életben.
Zavar uralkodik a képletben.

És mintha egy halk ima foganna
- itt bennem, legbelül. -
Oly halkan, csakhogynem szuszogva,
de mantraként, töretlenül!

Szavak futnak, egymást utol nem érve,
tiporja egyik a másikat.
Egymással, áldással vegyülve,
éltetnek imalángokat.

S a szavak csak megköszönnek
szakadatlan, szüntelen odaadással.
Gyermekei ők az örömnek,
mit velem osztottál meg, senki mással.

És immár hangosan mondom,
világtól nem félve:
- mellett verve állok a dombon-
Az ember eltemetett élve!
És immár hangosan kiáltom,
hogy: Egy az Úr az Isten,
ki velem volt a zordon,
életben és nincsben!

És a halk, szuszogó szavak,
melyek loholva futottak egymás után,
utolérték egymagukat,
s megszülték az imám:

Sok kérés után Atyám csak áldani tudlak,
mert minden rossz most utat adott a jónak.
És szemlesütve, de kérnék még valamit, ha meg nem sértelek:
Uram engedd és segíts hogy szeressem az ellenségeket!