Belopakodott már közénk a Hideg, onnan kintről
idesunnyogott a szoba közepébe.
Azt suttogja, hogy innen lentről
ne kapaszkodjunk reményekbe,
felesleges!

Hangját nem halljuk, de libabőrös szívünk dobban,
ahogy a Hideg kezét végighúzza,
amint benne lobog minden szóban,
a létbe kiálltunk felocsúdva,
hazugság!

Elhisszük érintését, s a fázásnak erejét vágyjuk,
hogy ne kelljen élni, s adni tüzet.
Felfénylik az elménk, s homályunk:
Az egyetlen út a gyűlölet,
védd magad!

A Hideg oltja kályhánkat, ott a szoba közepén,
kivág imát, hitet az elméből,
szívet hasít a tél csend-jegén.
Mikor kérünk tüzet odafentről?
Lehetséges!