Memoár
Hétfő van. Ma délután megnéztem egy Simonyi Imre emlékestet. Csodálatos volt. Egy színész és egy zenész adták elő. A színész olyan önigazolással beszélte Simonyi hímsoviniszta művészetét, hogy már magam is elhittem, hogy a költő „olyan Isten volna, aki nem adna lelket a nőnek”. Sőt még azt a biztatást is magaménak éreztem, mikor kis sámliján állva azt harsogta, hogy „Feltámadunk barátaim”… Csak ne tette volna hozzá se suttogva, se üvöltve, hogy „míg az igaz - bár egy is - nem szabad addig börtön a földkerekség, s míg az ártatlan - bár egy is - ott függ a kereszten, addig mindenki hóhér”. Fájdalmas felismerések, fájdalmas képek egy hétfői délután.
Akkor azt gondoltam - megihletődve a sok bölcsességtől- írni kéne valamit. Valami nagyot! Valami megborzongtatót. Tudod, amibe úgy beleremeg az ember lelke. De tudok-e mélyebbről szólóan kiáltani, mint a boldog ember, ki csalódott? És tudok-e magasztosabb célt, jövőt, utat mutatni, mint aki a semmiből tört ki?
Szóval írni kéne valamit... Szóval sírni kéne, vagy reményt kéne adni, egy falat költői kenyeret, mely arról szól, hogy hol üde, hol nehéz a lélegzet ebben a világban. Törnek is fel a mozzanatok, a képek, a rímek, a fájdalmak, a szépségek. Egyszóval tör fel minden, ami Élet.
Ekkor jön az ötlet. Megírom a "memoáhjaim". Megírom az emlékirataimat így huszonnégy év ködös-esős-napsütéses-hóeséses-szélviharos-barnult bőrű-szőkült hajú távlatából.
Leírom, hogy csodálatosan magányos gyermekkorom volt, s kamaszkorom tele volt félelemmel és örömmel… Pont ugyanúgy, mint mindenkinek. De… Talán.. egyszer még érdekelhet valakit az én memoárom. Na persze nem miattam. De talán mégiscsak lesz egy híres író, költő, zenész, tudós unokaöcsém, unokahúgom vagy ükunokám, akinek az egész világ ismeri a nevét. Valószínűleg nem az Ormándlaky nevet fogja viselni, mert ezt bizony nem tudják kiejteni a népek. Lehet, hogy Varga lesz, vagy Kovács, vagy Szabó, vagy valami kevésbé használt, de biztosan két szótagos lesz. Ebben teljesen bizonyos vagyok, mert valamiért az emberek nem veszik a fáradságot manapság arra, hogy két szótagnál többet megjegyezzenek.
Na de visszatérve az unokákra: biztos híres lesz valaki. És ha majd kutatják a családfáját, talán megtalálnak benne engem is. És a jövőben híres író, költő, zenész, tudós rokonról kiderül, hogy génjében van a művészkedés-tudóskodás. Mert megtalálnak engem, aki a memoárjaiban leírja, hogy költőként kezdett 8 évesen, aztán zenész lett 14 évesen, hitte, hogy íróvá vált 17 évesen és még tudóskodott is 3 évet a teológián. De hát a csillagok az én időmben nem úgy dobták a jegyeket, hogy a művészet utáni vágy mellé jól passzoljanak a gének, a tehetség és a vezetéknév.
Aztán még azon gondolkoztam, hogy a memoárjaimban azt is megírnám, hogy milyen büszke vagyok az én jövőbeli rokonomra. Mert ő lesz a Poet.hu adminja, és minden verseny győztese, és a Kis-Lant irodalmi lap is az ő írásaiból tölti fel az oldalakat. És... még... talán, így az emlékiratom végén meg is köszönném neki, hogy halálom után pár száz évvel bekerült a vezetéknevem -a maga négy szótagjával- egy könyvbe, egy lábjegyzetbe, az utolsó oldalra.
Memento Mori!
