Bennem zakatol a vonat,

Rányikorog a szívem,

Mintha valamit mondani akarna,

De inkább ráteríti a csendet.

S az elmém mögött csak kattog egy gondolat,

Fekszik, néha mocorog.

Beszélne ő, én érzem.

De csak hallgat. Csak halogat

Szólni néhány jó szót a világba,

Örömöt oltani, békét keresve.

Inkább csak hanyatt fekszik a csenden

A kattogó gondolat, és megpihen.

Én nem értem miért megy el valaki egyáltalán 120 ezerért dolgozni.

Indítja a 7 órás vonat utamat egy durván agyhalott épített szempillájú hölgyemény.

De én kemény vagyok! Kibírom anélkül, hogy beszólnék, vagy elküldeném melegebb éghajlatra; csak úgy kulturáltan… Tudjátok…

De, csak folytatja tovább barátnőjével a diskurzust társadalmi normákról, beidegződésekről, meg a kőművesekről, ácsokról, akikkel nehogy szót akarjon érteni az ember, mert nem lehet. Mert mind buta. Végül 1,5 óra után leszűrik a konzekvenciát: Igazából mindenki hülye, csak ők az okosak és szépek.

De mégsem elég szépek, mert így is 4 hetente helyett, ő 3 hetente jár szempillát építtetni, hogy mindig gyönyörű legyen a pillantása, még akkor is, ha azok a szarok állandóan kihullanak és szúrják a szemgolyóját. Mert megéri.

 Mert minek kell 400-nál kevesebbért dolgozni? Ez a létminimum!

Aztán haza jövök, felmegyek a face-re, és mindenhol ott a böbe a vivi meg a bogi, akinél még a wc is aranyból van.

Mivel nekem soha nem lesz ilyen életem, végre ülhetek a tévé előtt és csorgathatom a nyálam. Mert nekik van 200 ezres táskájuk meg cipőjük, meg olyan pasijuk, akikkel úgy beszélhetnek, mint egy kutyával. Óóó én is mindig erre vágytam.

Nekem csak kínais cipőm, ruhám és táskám van, de az Ember abban is megdicsér. Én nem beszélhetek a párommal úgy mint egy kutyával, mert köztünk sajnos ott a tisztelet és megbecsülés. Nekem nincs gazdag pasim, de olyan munkám van, amit szeretek. Nekem sajnos, csak céljaim vannak, nem pedig prada bundám. Tényleg sajnálatos dolog ez, tudom. Most már főleg, hogy láttam Böbééket.

Lehet. De valahogy nem ez volt az első ötletem.

Én inkább árvaházat nyitnék. Megtámogatnám anyagilag az egészségügyet. A szellemileg visszamaradott gyerekek fejlesztésére is oda figyelnék, és talán vennék egy pár szép cipőt is.

Aztán azon gondolkoztam, hogy ezt nézné-e valaki a tévében?

Illetve, hogy

Én akarnám-e, hogy nézzék?

Néha elgondolkozok, hogy mi a baj a világgal.

            Tudom te is. Itt állunk a földön, benn a tömeg közepén és még sincs helyünk benne. Nincs helyünk az emberek között, nincs helyünk a világban, mégis itt állunk, a talpalatnyi földön és próbálunk megmaradni. Ezen a kis helyen. Ezen a szent helyen, ahol ha behunyjuk szemünket elképzelhetjük, hogy lehetne másképp is. Elképzelhetjük, hogy körülöttünk nem rohan mindenki, hanem megáll. És körbenéz. Meglátja a talpalatnyi helyét, amin áll, hogy ő is behunyhassa szemét és rájöhessen, hogy lehetne másképp is. De nem akar. Aztán kinyitom szemem, körbenézek, sóhajtok és megyek tovább újabb talpalatnyi helyet keresve, ahol talán majd egyszer otthon érezhetem magam. És te is mész tovább, ábrándos lélegzettel, hogy majd csak kilyukadsz valahol. És egyre inkább azt gondolom, hogy mindenki így megy tovább. Sóhajtva. Ábrándozva. Helyet keresve.

                Szóval néha elgondolkozok, hogy mi a baj a világgal. Hogy miért ilyen kívül rekedt mindenki. Hogy miért nézünk egymás szemébe, ha a másik lelkét soha nem akarjuk meglátni; és azt sem akarjuk soha, hogy a mi lelkünket meglássák. Talán mert így illendő? Vagy így tűnünk magabiztosnak és határozottnak? És persze manapság ez a legfontosabb. A határozottság. A magabiztosság. Míg a keletiek az "Óm"-ot a „teremtés hangját” mantrázzák, mi egyre csak azt szajkózzuk, hogy „cél” és „siker” és „motiváltság”, és természetesen ezt meg is fűszerezzük egy jó nagy adag nárcizmussal, hiszen csak így érhetjük el, hogy sikeresek és boldogok legyünk. Egész életünket áthatja, hogy mindenből pénzt csináljunk. Pénzt csináljunk az ötleteinkből, a gondolatainkból, a testünkből és bizony a lelkünkből is. Mindenünket, mindent ami MI magunk vagyunk árúba bocsátunk. De a szeretetünkből semmiért sem adnánk senkinek. Minden kapcsolatunk adok-kapok viszony és már rég nem akarunk önzetlenül, tisztán csak a másikért lenni. Hiszen akkor eltaposnak. És most, ebben a pillanatban nem engedhetjük meg ezt magunknak. De, talán húsz év múlva se. Úgyhogy csak vagyunk, álarcokat dobálva az arcunk elé, hogy mi legyünk a félelmetesebbek, a magabiztosabbak, akit soha nem lehet eltaposni. Aki eltapos másokat. Aki nyer. Mindig.