Ficereg a Szeretet.

Nem találja a helyét.

Mikor hellyel kínáltam, elpirult.

Lesütötte szemét.

Azt gondoltam, csak tovább menne.

Odaköszönne a szomszédnak.

Bekopogna a mosolyhoz.

Intene a kacajnak.

Azt gondoltam csak megunt engem.

Haragszik, vagy tán nem kedvel.

De a Szeretet csak ennyit mondott:

"Még senki nem kínált hellyel!”

fotó: termeszettar.hu

Nem rég olvastam egy történetet, ami nagyon megfogott, és amit szeretnék most elmesélni nektek:

„Évekkel ezelőtt egy hideg téli reggelen a konyhaasztalnál ült a gyerekekkel édesanyjuk, és arról beszélgettek, ki mit szeretne karácsonyra. Mikor a kislánya elmondta, hogy ő egy új babára vágyik, régmúlt emlékek törtek fel az anyukában. Látta magát, ahogy izgatottan trappol le a lépcsőn karácsony reggel, hogy lássa, ott ül-e az új babája a karácsonyfa alatt. Nagy, csokoládébarna szeme volt, hosszú, selymes haja lófarokba kötve hullott alá rózsaszín fodros ruhácskájára. De a legérdekesebb a hátán lévő zsineg volt: ha azt meghúzta, a hosszú lófarok kerek kontyba húzódott a feje tetejére.

Ahogy elmesélte a lányoknak, milyen sokat jelentett neki ez a baba, Kaitlyn megszólalt: „Ó, milyen kár, hogy mi nem láthattuk!” Öröm gyulladt az édesanya szemében, izgatottan felállt, és közölte velük: „De hát még megvan!” Odament a szekrényhez, és a ruhák mögül előhúzott egy dobozt, majd büszkén felmutatta a babát a lányainak, repesve az örömtől, hogy gyermekkorának egy darabkáját megoszthatta velük.

Pár pillanatnyi zavart csend után Morgan gyermeki őszinteséggel ennyit mondott: „Anyu, ez nagyon csúnya!” Majd félénken Kaitlyn is csatlakozott: „Igen, anyu. Szinte ijesztő.” A kis Michael döbbenetében szóhoz se jutott.

Miután nagyot nevettek az egészen, az édesanya gyengéden fogta a babáját, és visszatette a dobozba. Ránézett, és megpróbálta a gyermekei szemével látni.

Hát igen… amit ők láttak, egy kopott játék volt, tele karcolásokkal. Egyik szempillája hiányzott, a szemei dülledtek voltak. Kócos, gubancos vörös hajat láttak, ami 30 éven át nyomódott a doboz falához. Ruhája fakó volt, foltos és szakadt. Ők csak haszontalan ócskaságnak látták, de az édesanya látta egykori szépségét, amilyen valójában volt, a megtépázott külső mögött.”

            Ahogy olvastam ezt a történetet, őszintén elgondolkodtam azon, hogy melyik szereplő vagyok ebben a történetben. És melyik szereplővel tud azonosulni a többi ember? Talán kicsit mindegyik én vagyok, és talán kicsit mindegyik mindenki más is. Hiszen ki ne ítélkezett volna még másokon? Ki ne látott volna más embert kopottnak, megfakultnak és fénytelennek? Ki ne aggatott volna még sértő jelzőket azokra, akiknek a kinézete vagy viselkedése nem fér bele az ő világnézetébe és komfort zónájába?

             És ugyanígy láttuk már magunkat kopottnak, megfakultnak és fénytelennek. Akár azért mert mások a lányok szerepébe bújva elhitették velünk, akár azért mert mi magunk így éreztük magunkat. Láttuk a babához hasonlóan kócos hajunk és szakadt ruhánk mögé bújva lelkünket.

            Tehát végső soron mindannyian hol megbélyegző tökéletességre vágyó kislányok, hol pedig megbélyegzett kócos, kopott, értéktelen babák vagyunk.

Pedig Jézus azt mondja, hogy

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Szeresd felebarátodat! A felebarát nem a haverom, nem az aki csak félig a barátom, akivel egy buliban ha találkozok köszönök neki, esetleg megkérdezem, hogy hogy van és tovább állok. Felebarátom minden ember. Mindenki akivel találkozok az életemben. A boltos néni, aki a kenyeret adja, a jegyellenőr, aki elkéri az igazolványomat, a hajléktalan, aki pénzt kér tőlem. A tanárom, a diákom, a legjobb barátom és a legnagyobb ellenségem. És Jézus azt mondja, hogy ezt az összes embert szeressem! Ez egyáltalán nem tűnik könnyű feladatnak. De mit is jelent az a szeretet, amit Jézus kér tőlünk? (Azt jelenti, hogy az egész világot öleljem a keblemre?-ha akarod benne marad, ha nem, töröld!)

Pál apostol azt mondja: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan”

            Türelemre vall-e, hogy ha egy jó angolos bekiabálja a választ órán, mikor mást szólítottak fel, csak azért mert tudta, hogy a másiknak többet kell gondolkodnia a válaszon? Jóság-e, az hogy ha egy hajléktalan oda jön hozzám pénzt kérni én elzavarom, elhitetve magammal, hogy borra költené? Ha a harmincadik embernek dicsekszem el a sikeres verseny eredményemmel, vagy ha a dobogó legtetején állva rá sem tekintek az alattam állókra, mondhatom-e, hogy elértem bármit? Pál apostol azt mondja: „Ha szeretet pedig nincs bennem, semmi vagyok.”

A szeretet nem viselkedik bántóan! Ha türelmetlen vagyok a másikkal egy „lassú” feliratú cédulát ragasztok a másikra, amit utána mindenki látni fog. Ha nem vagyok jóságos a társammal „értéktelennek”, ha kérkedek „gyengének”, „ügyetlennek” vagy „bénának” nevezem.

            Mikor Jézus felszólít arra, hogy szeresd felebarátodat, arra kér, hogy ne ragassz cédulákat az emberekre, ne bélyegezd meg őket, s ha előtte már más megtette ne higgy neki!

De van egy másik része Jézus felszólításának, ami ugyanolyan fontos, mint az első része volt.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Mint önmagadat!

Vajon tudjuk-e szeretni felebarátainkat, ha magunkat nem szeretjük?  Én azt gondolom, hogy ha őszintén belegondolunk a válasz egyértelmű. Nem! Hiszen, amíg magunkat gyengének, értéktelennek látjuk, a másikat irigyelni fogjuk, ami egy idő után utálathoz, vagy gyűlölethez vezet. De könnyű-e szeretni magunkat, ha folyton címkéket ragasztanak ránk? Könnyű-e szeretni magunkat egy olyan társadalomban, ahol a folytonos versengés az úr? Minden reklám azt sugallja, hogy nem vagy elég jó, nem vagy elég szép, vékony, nőies, férfias. Hogy nem vagy tökéletes és nem vagy értékes.

            És mi hallgatunk ezekre a címkékre, ezekre a reklámokra és el is hisszük, amit mondanak. Pedig miközben folyton meg akarunk felelni, valaki ott áll mellettünk és minden nap legalább ezerszer elmondja, hogy értékes vagy! Isten azt mondja neked újra és újra, hogy

„Nem úgy van, hogy két verebet adnak egy fillérért, de egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudta nélkül? Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. 

Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.”

Egy veréb nem ér sokat, mégis Isten tudta nélkül semmi sem történhet velük. Nekünk pedig minden egyes hajszálunk számon van tartva! Mekkora szeretetre és törődésre vall ez az Istentől. És, hogy miért tartja számon minden hajszáladat?

            Mert értékes vagy! Értékes vagy azért, aki vagy! Igen, ezt nagyon nehéz elhinni, de Istennek pont úgy vagy értékes, ahogy vagy, és azért aki vagy, nem pedig azért, mert szép lett a sminked, és jó filtert választottál a szelfidhez. És nem is azért vagy értékes neki, mert annyi mindent tettél érte, mert szépen beszélsz róla. Istennek az a terve és az a vágya, hogy megpihenj nála, nem pedig az, hogy reggeltől estig az ő bólogatásáért élj. Isten nem csak a piros pontokat gyűjtőket szereti! Isten azt szeretné, hogy végre egyszer megpihenj nála, mint az a baba az édesanya kezében, akit a gyerekei csúnyának és kopottnak láttak. Mint az a baba, aminek értéket az édesanya szeretete adta. Azt a szeretetet, amit senki véleménye nem változtat meg.

            Azt a szeretetet, amit Dávid király így fogalmazott meg:

„Az Úr az én támaszom. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.”

     Nincs jövőképed, nincs olyan terved az életedre, ami fix. Soha nem bízhatsz abban, hogy a munkahelyedről mész majd nyugdíjba, hogy egyáltalán lesz nyugdíjad, hogy a gyerekeid sikeresek lesznek, hogy megteremtheted magad körül a harmóniát. Emiatt folyton készenlétben állsz, tekinteteddel állandóan a hátad mögé lesel, várva, hogy mikor jön a következő támadás, vagy mikor csap újra pofán az élet.

     És te ezt el is hiszed... De nagy kérdés ám, hogy ezeknek a motivációs trénereknek milyen motivációjuk van, milyen eszközeik, milyen technikáik és azokat mire használják.

     Aztán most eljutottunk arra a pontra, amikor is Szabó Péter kijelentheti, hogy ő bizony 10 000 pozitív magyar embert gyűjtött maga köré. Hogy ő 10 000 elveszett tipikus pesszimista magyart váltott meg a saját nyomorúságából. Hogy az ő hívei bizonyítják, hogy igenis jó és hasznos az, amit hirdet.

Nincs tehetség. Az van, hogy kitartasz, csinálod és ha a 10 000 órás elv alapján élsz - azaz ha valamit legalább addig csinálsz, a szakma mesterévé válsz -, akkor úgyis tehetségessé válsz. 

(Oravecz Nóra)

     Adott egy fiatal, aki annyira hamisan énekel, hogy konkrét erőszakot követünk el a fülünkkel, ha nem kérjük meg, hogy hagyja abba az éneklést. Anyuka és barátok mégis biztatják, hogy: "Jól van!" "Ez az, nagyon ügyes vagy, csak gyakorolj még!" Elmegy az X-faktorba és nem érti miért nevet rajta mindenki.

Mennyire káros az, amit anyuka és barátok tettek? Borzasztóan!

Nyilván a 10 000 órás elv nem csak erről szól és ez egy nagyon sarkalatos példa. De azt meg kell látni, hogy O. N. keményen keveri a szezont a fazonnal! Az egyik legfelháborítóbb dolog számomra az ilyen nyilván nagyon átgondolt idézeteknél az, hogy nem érti a szavak fogalmát. Ha elolvasná a tanulmányt rájönne, hogy szó sincs arról, hogy nincs tehetség! Illetve, hogyan gondolja, hogy tehetségessé válik valaki a gyakorlástól?

A gyakorlástól gyakorlott lesz! A gyakorlástól ügyesebb és technikásabb lesz.

     Össze lehet hasonlítani két zenészt. Az egyik tehetséges, a másik nem. Ugyanannyit gyakorolnak. Lesz-e különbség? Lesz! Aki tehetséges, annak a játéka elér a szívünkhöz, mert muzikális, mert együtt él a hangszerével, mert a hangszerével mesél nekünk. Aki nem tehetséges, annak pedig méltatjuk a technikáját, mert leszáll a fejünk, olyan szólót nyom, de nem lesz benne muzikalitás és a gyakorláson kívül semmit nem mesél nekünk!

Bárhonnan bárhova el lehet jutni, ha az ember hajlandó megfizetni az árát. 

(Szabó Péter)

ŐŐŐŐ. Ok.

     Milyen árat? De tényleg gondoljunk bele, hogy ez az egy „életigazság” mennyi mindent magában foglal. Nyilván arról van szó, hogy pénzt és időt áldozzunk a céljainkra. A probléma csak az, hogy ez a megfogalmazás „hajlandó megfizetni az árát” inkább azt az érzést ülteti belém, hogy feladjak valamit, amit nem szívesen teszek. Hiszen meg kell fizetnem. Tehát elveszek valamit magamtól, ami nekem jó, egy még jobb dolog reményében.

     Én azt gondolom, hogy pontosan az ilyen mondatok vezetik a kapuzárási pánikos embereket oda, hogy mindent felrúgva (férj, feleség, gyerek, jó állás) lelépjenek és eljussanak „bárhová”. Mert ára lehet a céljainknak az időnk és pénzünk, amit a családunktól veszünk el. De ára lehet az egészségünk, ára lehet a kapcsolatunk barátokkal, rokonokkal is. Sőt ára lehet akár a másik ember élete.

Csak ha eltölt az öröm, akkor jársz a valóságban. Bánatosan, örömtelenül nem a valóságban élsz. Hanem egy rossz álomban.

(Müller Péter)

Fogalomzavar! Öröm és boldogság nem egyenlő! 

     Először is az öröm pillanatnyi jó érzés, a boldogság pedig egy állapot, amit ha ügyes vagy fent tudsz tartani igen sokáig. Kulcsa az egyensúly.

     Na de, hogy legyen egyensúly, ha ilyen hülyeséget elhiszel, hogy csak az öröm a valóság? Bocs M.P. de valóban vannak rossz dolgok mindenki életében. Fel lehet húzni egy pozitivitás-sisakot és lehet úgy tenni, mintha a bánat nem lenne valóság. Fel lehet tenni szemellenzőt és hazudhatsz magadnak és másoknak, hogy minden rózsaszín, és szivárványszínű unikornisok ugrándoznak a szemed előtt, miközben éhen hal a gyereked, mert a férjed elissza az összes pénzt. Meg lehet tenni! Csak aztán ne csodálkozz, ha a pszichiátrián kötsz ki idegösszeomlással, mert képtelen voltál szembenézni a valósággal és változtatni a helyzeteden!

Szóval kelj fel, csinálj valamit, ami mosolyt csal az arcodra, tervezd meg az utadat, és ne foglalkozz a körülményekkel, ugyanis a körülmények csak illúziók, amik könnyedén lerombolhatók.

(Oravecz Nóra)

Ismét fogalomzavar.

A körülmény és a saját magunk által állított akadály baromira nem ugyanaz!

     Ugyan magyarázza már el nekem valaki, hogy hogyan lehet illúzió az, hogy el kell tartanom a gyerekemet és hogyan lehet illúzió az hogy nem tudok bemenni dolgozni, mert 40 fokos lázam van?

Mert, hogy ezek körülmények!

    Amiről O.N. beszél az max az, mikor valamit meg kell csinálnod ami a komfortzónádon kívül van és hirtelen előbújik belőled a Cicero és addig érvelsz és magyarázol magadnak, míg elhiszed, hogy tényleg képtelen vagy megcsinálni. De ez nem körülmény!

Ami nem tetszik bennem, azt vizsgáld meg magadban!

(Szabó Péter)

Megtettem. 

     Én, aki egy pozitív embernek tartom magam. Én, aki hálát tudok adni minden rossz dologért az életemben. Én, aki leküzdöttem a démonjaimat, félelmeimet és haragomat, továbbra sem tetszetek nekem!

    Mert álomvilágba ringatjátok az embereket, ahelyett hogy segítenétek nekik szembenézni a valósággal. Mert pénzért hazudtok nekik. Mert a félelmeikből éltek. Mert hamis megoldásokat kínáltok nekik. Mert erősítitek a nárcizmus jogosságát. Mert nem boldog, hanem önző embereket termeltek, az amúgy is önző világba. Mert megerőszakoljátok a magyar nyelvet, mikor keveritek a szavakat.