Villámcsapás
Tényleg úgy jön ő, mint derült égből villámcsapás.
De ez a villám semmi szépet nem hordoz magában. Csak szó nélkül belecsap valakibe. De hogy miért? Senki sem tudja.
Áldozatát valószínűleg ő sem rég szemelte ki. Különösebb megfontolás nincs a választása mögött.
Csak jön. Csak elsöpör, csak megöl. Mindent, mindenkit, bárhol, bármikor.
Önkényesen, a semmiből támad, megtörve a tiszta ég felhőit.
Vagy másképp jön.
Jön, mikor már kel a nap és minden rózsaszín és tiszta és fehér és tengerkék. Jön és mindent szürkére színez. A felkelő nap horizontján egyszer csak megjelenik.
És közeledik.
A napfelkeltében gyönyörködő pedig csak egy sötét foltnak gondolja szeme írisz koszorúján. De míg csukott szemét dörzsölgeti elé ugrik a valaha volt szürke csík, és egyszerre minden feketévé válik.
Így jön ő.
Vagy jön, mint szerelmeshez szakító párja. Vagy jön, mint a hirtelen halál, egy autóbaleset. Jön ő, mint egy tragédia. Jön, mint egy bántó megjegyzés, egy hirtelen pofon. Mindegy, csak a semmiből törjön elő, átszakítva a biztos megszokottat.
És most téged szemelt ki barátom!
Persze tudom, te óvatos voltál, megjegyeztél mindent amit előírtam neked, hogy ne találhasson rád. De újra felismert! Hiába a sok megfontolt lépés, szabályzat betartása, elkerülő manőverek. Itt van! Előtted, körülötted, benned!
Tenni hát mi lehet? Dorgálhatnálak, hogy miért nem figyeltél jobban, miért nem voltál elővigyázatosabb, de most már üres beszéd lenne, hisz már benned él. És ez fáj neked, nekem, nekünk. Veled én is elbuktam.
És most itt állunk, villámcsapással szívünkben, kiégett elmével azt kérdezgetve ez hogy történt? Üres eszméket, szállóigéket dobálunk egymás fejéhez egy pohár bor mellett, egymást vádolva.
Mert csalódtunk. Nem gondoltuk volna, hogy újra utolér minket.
De végtére is barátom... ha belegondolsz...
Nem az fáj, hogy eltalált, hanem, hogy csak akkor vettük észre, mikor távolról integetett felénk a Kihasználás, mely úgy jön, mint derült égből villámcsapás.
