Egy új kis élet indulása a világ felé mindig hatalmas csoda. Csoda lelki szinten, mert benne van a jövő reménye, csoda testi szinten, mert gyakorlatilag nem tudjuk miért kezdenek osztódni a sejtek, és csoda szellemi szinten, mert bár 2 cm sincs még a kis jövevény, már vannak agyhullámai. A legtöbben valószínűleg ugyanígy gondolják. Így, mint minden csoda ez is egy hatalmas esemény és öröm az ember életében.

            Természetesen mi is így voltunk ezzel. Volt nagy öröm, boldogság meg minden, ami kell, amint megtudtuk, hogy elindult egy új  élet a világ felé. Cuki baba ruhák nézegetésével és vicces terhesség bejelentő ötletek gyűjtésével teltek a napok. Egészen a 12. hétig. 12. héten vérzés, kórház, nincs szívhang, műtét. És vége. Le lehet írni hét szóban és le lehet írni hétezer szóban is egy vetélés történetét. Kérdés, hogy van-e különbség. A válasz egyértelműen az, hogy van.

Október 15.-én emlékezünk a Vendégbabákra, azokra a babákra, akik a méhen belül, születés közben, illetve a születést követő egy évben hunytak el.

           Ezek sajnos mind a mai napig tabu témák. A vetélésre legyintünk, „majd jön a következő”, a fehér koporsó láttán pedig elszorul a torkunk, és nem tudunk mit mondani, ezért inkább egyikről sem beszélünk. Pont emiatt szeretném megosztani a gondolataimat ezzel kapcsolatban, hogy merjünk és tudjunk erről beszélni. Hogy a veszteséget átélt kismamák ne csak a fórumokon mondják el az érzéseiket, hogy tudják, nem kell szégyellniük azt, amit átélnek.

         Az első és talán legfontosabb dolog, amit tudni kell a vetélésről, hogy ez egy trauma. Illene így kezelnie a környezetnek. Amikor én elvetéltem engem is megtaláltak azzal a mondattal, hogy „jajj hát én is elvetéltem, aztán mégis lett gyerekem.” Visszanézve nyilván könnyebb kezelni egy veszteséget, de azt gondolom több mint érzéketlenség valakinek ilyet mondani a gyász kellős közepén. Valószínűleg biztatásnak szánják, de én akkor sem éreztem annak. Ha valakinek meghal az édesanyja, senki nem megy oda és mondja azt neki, hogy „jajj hát nekem is meghalt anyám, de apám még él”. Nekem ez a fajta biztatás pontosan ilyen abszurd.  Amit pedig sokan nem tudnak a vetélésről, hogy a vetélés után jó ideig megmaradnak a terhességi tünetek. Nincs annál traumatizálóbb, mint hogy terhességi tünetekkel küzdesz úgy, hogy nincs babád. Sokkal több tapintatot és tiszteletet érdemelnek a nők egy ilyen helyzetben.

            A következő amit minden nőnek tudnia kell, hogy: Senki nem mondhatja meg, hogy hogyan érezz! Több fórumon is olvastam, hogy a legtöbb elvetélt nő amiatt szenved a leginkább, hogy nem fejezheti ki az érzéseit. Mivel ahogy fentebb írtam ez egy olyan trauma, ami nincs traumaként kezelve, ezért sok nő szégyelli amit érez. Általában pont a családtagok, akikre a legnagyobb szükség van ilyenkor, csitítják el a nőket, hogy jó lenne már tovább lépni. Nekem másfél hónappal a vetélés után mondta azt valaki, amikor elsírtam magam, hogy ez már nem normális. Pedig hogy ne lenne normális? Ha fél évvel később gyászolsz az is normális. Ha egész életedben emlékszel rá, és megjegyzed melyik napon született volna, az is normális. A fájdalmon, veszteségen, gyászon nincs mit szégyellni! Ismételten: Sokkal több tapintatot és tisztelet érdemelnek a nők egy ilyen helyzetben!

          Végezetül, mint minden traumát ezt is fel kell dolgozni. Mindenkinek, aki átélt egy ilyen veszteséget, meg kell találnia azt a gondolatot ami segít. Van, aki abban a gondolatban nyugszik meg, hogy csak megy még egy kört a mennyben a baba, aztán visszajön. Van, aki azt érzi, hogy tanítani akarta valamire őt a magzat. Van, aki abban az elképzelésben talál nyugalmat, hogy csak azért ment el, hogy majd később, kistesóként szülessen. Mindegy, hogy melyik gondolatba kapaszkodva, de mindenképp éljék meg a gyász fázisait, és találjanak békét az elengedésben, hogy a következő gyermeket teljes emberként várhassák. A környezetnek pedig higgyétek el, nincs más dolga, csak csendben végig kísérni a gyászolót. Több tapintatot és tiszteletet a nőknek!