Ahogy körbe nézek az emberek között egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a többség egyszerűen nem tud nevetni.

Jó nem azt mondom, hogy ész nélkül kell vihogni mindenen, mint egy liba, de azért merjünk már egy kósza félmosolynál többet kiengedni magunkból egy-egy hatalmas poén hallatán.

         Azt hiszem, hogy a legtöbb gátló tényezőt ebben az esetben is a "társadalmi norma" adja. A legtöbb ilyen szabály teljesen felesleges, és csak szorongást tesz az emberbe. Nem szabad hangosan felnevetni a buszon, az étteremben, a vonatállomáson; gyakorlatilag sehol ahol emberek vannak, mert hát ott emberek vannak akik még meghallják. Nem illik trágár vicceken nevetni, akkor se ha neked baromi vicces. És természetesen, ha valaki egy hatalmasat taknyol nem illendő nevetni, mert az mekkora bunkóság már (csak sutyiban otthon nézzük az ilyen videókat...). Tehát minden humoros, örömteli pillanatot megtartunk magunknak, esetleg a szeretteinknek és természetesen a négy falnak otthon.

Akkor kérdem én, miért nézi mégis mindenki vágyakozva a filmekben a feketék éneklős-nevetős gyülekezetét? Mert megmutatják, hogy az öröm nem szégyen se Isten se ember előtt?

         Persze tudom, mi magyarok a balsorsunkkal még nagyon messze vagyunk tőlünk. Mi se nem sírunk, se nem nevetünk. Sírás előtt megállunk a panaszkodásnál, aztán legyintünk, nevetés előtt meg a félmosolynál, aztán otthon nézzük a vicces macskás videókat.   

Az élet szar, nincs mit szépíteni ezen. Egy hatalmas tragikomédia, amin valahogy végig verekedjük magunkat. De az, aki egy poénon se mer röhögni, hogy fog magán nevetni mikor olyan nehéz lesz minden, hogy nem segít más csak a humor?

Van-e időd örülni a sárguló levelek láttán? Gyönyört találni a színek forgatagában, amivel az ősz minden évben köszönt minket? Vagy amint meglátod a haldokló természetet, első gondolatként ugrik be, hogy a rohadt életbe már megint gereblyézni kell azokat a hülye leveleket. Meg megint jön a sár, az eső, a gumicsizma, ez az undorító idő, ami olyan hirtelen bezavar a strandról a szobába.

Van-e időd magadhoz ölelni a levél kupacot, vagy beleugrani ahogy gyerekként tetted? Vagy nemes egyszerűséggel kukászsákba töltöd, hiszen ami halott zsákba való? És mész tovább a halottat hátrahagyva élni az életed, ahol nincs idő már örülni, levél kupacba ugrálni, szerelmedet ölelni átázva, hogy egymást melegítsétek. Csak gondolkozol, hogy már megint be kell gyújtani, már megint fogy a fa, már megint össze kell hasogatni, már megint elő kell keresni a bakancsot, "már megint...", "már megint...", már megint ősz van.

Közben meg mind tudjuk, hogy télen baromi hideg van, tavasszal jön az allergia, nyáron megdöglünk a melegtől, ősszel meg minden csupa sár. De mégis, nem ez az élet? Télen a szánkózás, tavasszal a virágok, nyáron a haverok, ősszel meg a levelekben való ugrálás. Igen van egy kis irónia ebben, én mégis azt mondom, hogy legyen időd! Legyen időd meginni egy forró teát, levélkupacba dobálni a másikat, koncerten ugrálni szakadó esőben, megcsókolni a szerelmed a hulló levelek alatt! Nem túlidealizálva, nem szétfilterezve, csak úgy lazán. Legyen időd Élni!