Van-e időd örülni a sárguló levelek láttán? Gyönyört találni a színek forgatagában, amivel az ősz minden évben köszönt minket? Vagy amint meglátod a haldokló természetet, első gondolatként ugrik be, hogy a rohadt életbe már megint gereblyézni kell azokat a hülye leveleket. Meg megint jön a sár, az eső, a gumicsizma, ez az undorító idő, ami olyan hirtelen bezavar a strandról a szobába.

Van-e időd magadhoz ölelni a levél kupacot, vagy beleugrani ahogy gyerekként tetted? Vagy nemes egyszerűséggel kukászsákba töltöd, hiszen ami halott zsákba való? És mész tovább a halottat hátrahagyva élni az életed, ahol nincs idő már örülni, levél kupacba ugrálni, szerelmedet ölelni átázva, hogy egymást melegítsétek. Csak gondolkozol, hogy már megint be kell gyújtani, már megint fogy a fa, már megint össze kell hasogatni, már megint elő kell keresni a bakancsot, "már megint...", "már megint...", már megint ősz van.

Közben meg mind tudjuk, hogy télen baromi hideg van, tavasszal jön az allergia, nyáron megdöglünk a melegtől, ősszel meg minden csupa sár. De mégis, nem ez az élet? Télen a szánkózás, tavasszal a virágok, nyáron a haverok, ősszel meg a levelekben való ugrálás. Igen van egy kis irónia ebben, én mégis azt mondom, hogy legyen időd! Legyen időd meginni egy forró teát, levélkupacba dobálni a másikat, koncerten ugrálni szakadó esőben, megcsókolni a szerelmed a hulló levelek alatt! Nem túlidealizálva, nem szétfilterezve, csak úgy lazán. Legyen időd Élni!