Hiszel-e még abban, hogy nem hiába születtél?
Hogy oka van annak, hogy évekig nem ettél
szeretetben sült kenyeret?
S ha hívod az eget
szemlesütve,
kezet törve,
meghallgatnak?

Hiszel-e még abban, hogy kanyargó utad neked rendeltetett?
Hogy a Mindenható rég csak úgy ismer, és úgy emleget,
Az Ismerős Kiváncsi?
S az ősz hajú Isten bácsi,
olykor figyel rád,
és ismeri imád
és benne Téged?

Hiszed-e még, hogy Tőle fakad szabadságod?
De te varrod azt a kabátod,
mely elfed téged a világ elől?
Hiszed-e hogy az a szövet Te magad vagy?
S hogy a gombok rajta egy-egy pillanat
az életedből?

És a színe? Hiszed-e még, hogy te festetted?
De, mert divatja múlt a képzeleted,
a világ adta kölcsön árnyalatát.
S te benne látod magad káprázatát,
s benne látod önmagad.
Így mindegy, hogy a világ, hogyan hajtogatja utadat...

Vesd le a vászont! Lásd -ahogy Atyád lát- igaz valódat:
A szakadt pólót, nadrágot, lyukas zoknikat.
Lásd az arcot! A szemet! De a smink alatt!
S lásd végre a szív helyén a megrepedt betonfalat!