Mikor unott szemhéjak feszülnek a lelkekre,

és vádoló könnye hullik alá a szemeknek,

akkor kéne megkérdezni, hogy miért

akartuk pusztán csakis a felét,

az életnek,

s hogy hol van a másik része a mindennek,

mi tán adhatna egy új irányt,

megtöltve azt a megbúvó hiányt,

mit tán nem is ismersz fel,

mert összeolvasztod a reménnyel.

S bár szembeöltik az üresség,

mi kitölt lelket,testet elmét,

meg nem kérdezed, hogy hová bújt,

mi akár, ha csak egy szikrát gyújt,

fellobbantaná benned a Mindent,

hogy meglásd a szemhéjak akárhogy feszülnek,

te adsz szabadságot az alá hulló könnyeknek!

Kép:  Andras Balint's Photo Gallery