Aztán újra szólt az Isten.

          Már ott, a mi otthonunkban. Beleremegtünk a szavába és szépen, lassan mindannyian elindultunk. Haladni kezdtünk. Ki jobbra, ki balra, néhányan  felfelé, néhányunk pedig lefelé. De mindahányan, kik egyek voltunk, különböző úton, különböző célhoz.

       Így kezdődtünk. Mentünk és változtunk. Hogy jó volt-e? Már te sem mered megkérdezni Erana. Hogy akartuk-e? Ki emlékszik már arra? Akarat? Teljesen felesleges dolog, sose tudni honnan jön. Döntést befolyásol, úgy gondoljuk. Hiábavaló hinni benne, folyton változik. Ne kapaszkodj belé!-sokszor figyelmeztettél. Most már tudom. Most már értem.

         És a különbségek egyre csak fölénk nőttek. Körbe vettek minket. Míg végül el is felejtettük, hogy mi mindannyian egyek voltunk. Isten hangos szavára lassan indultunk meg. Lassan változtunk. Emlékszem. De mégis, így vissza gondolva olyan gyorsan történt minden. Elváltunk egymástól. Csak az utak keresztezték egymást, a lelkek már nem.