Akkor láttam először jobbító mosolyod…

            De a napok teltek. S ahogy a hold kékből narancssárgába folyt, úgy úszott el tekinteted emléke is a Hangák énekével. Egyik padról a másikra szállva őrölt a gondolat: „Hogy lehetnék nagy láng?” De hogy a kíváncsiság űzött-e vagy az akarat, hogy mindenkinél nagyobb legyek, már nem tudom. Talán nem is fontos. Talán sosem volt az.

            Emlékszem akkoriban sokat sétáltam a Zál folyónál. Szerettem nézni a opálpisztrángokat. Ahogy meg-megrezdültek a pikkelyeikről visszaverődő kék-zöld fények a víz felszínén. Mintha ezernyi csillám táncolt volna az ég alatt. És a hullámokból kibukkanó delfinek is minden délután mosollyal fogadtak. Igazán szerettem oda megérkezni és ott lenni.

            És emlékszel az öreg hajósra? Erana! Te ismerted? 

            Sokat beszélgettem vele. Amikor megláttam mindig elfogott valami furcsa érzés.

            Amint megpillantottam szakadt ruhájának fényeit már tudtam, hogy mit kell kérdeznem tőle. De mindig ő volt a gyorsabb. Mi a baj kicsi Parva? Mit szeretnél? – sokszor kérdezte. A válaszom folyton ugyanaz volt: Hogy lehetnék nagy láng? A kérdésemre örökké mosollyal felelt. Annyira erősen emlékszem szájának minden rezdülésére és tekintetének minden válaszára. 

Egyszer Istenhez küldött...