Hová bújt a Hit?
Egy hajléktalan szemébe?
A gyermek kacajok közé?
Az igaz szavak hevébe?
Egy összeomlott lélek fölé?
Hová bújt a Hit?
A fát ölelő kezekbe?
A homokot mintázó talpakba?
A felnőtt hangok mélyébe?
A szívet bástyázó falakba?
Hová bújt a Hit?
Egy rózsaszál szirmaiba?
A virág töviseibe?
Egy halott álom hamvaiba?
A szerelem fellegeibe?
Hová bújt a Hit?
Kinek adta erejét?
Reményt, békét hova vitt?
Ki vette át helyét?
Aztán újra szólt az Isten.
Már ott, a mi otthonunkban. Beleremegtünk a szavába és szépen, lassan mindannyian elindultunk. Haladni kezdtünk. Ki jobbra, ki balra, néhányan felfelé, néhányunk pedig lefelé. De mindahányan, kik egyek voltunk, különböző úton, különböző célhoz.
Így kezdődtünk. Mentünk és változtunk. Hogy jó volt-e? Már te sem mered megkérdezni Erana. Hogy akartuk-e? Ki emlékszik már arra? Akarat? Teljesen felesleges dolog, sose tudni honnan jön. Döntést befolyásol, úgy gondoljuk. Hiábavaló hinni benne, folyton változik. Ne kapaszkodj belé!-sokszor figyelmeztettél. Most már tudom. Most már értem.
És a különbségek egyre csak fölénk nőttek. Körbe vettek minket. Míg végül el is felejtettük, hogy mi mindannyian egyek voltunk. Isten hangos szavára lassan indultunk meg. Lassan változtunk. Emlékszem. De mégis, így vissza gondolva olyan gyorsan történt minden. Elváltunk egymástól. Csak az utak keresztezték egymást, a lelkek már nem.
Sajnálom, de én tényleg ez vagyok.
Ennyi az összes mosoly arcomon.
S bár szeretnék többet adni, már nem tudok.
Csak ennyi szeretet fénylik a szavamon.
Sajnálom, ha ez nektek nem elég,
s ha nem értitek engem mi hajt.
Sajnálom, hogy nem lehettem menedék,
mikor rátok borította tenyerét a baj.
Sajnálom, de én tényleg ennyi vagyok,
vágy, titok és teljes élni akarás.
Sajnálom, ha bennetek csak űrt hagyok,
és nem vágytok mást, csak elmúlást.
Sajnálom, de én csak egy vagyok,
ki több száz szépség és báj nem lehet.
Sajnálom hogy csak mosolyt adhatok,
mely meg sem simítja szívetek.
Introvertált? Extrovertált? Depresszióvertált? Kiakasztóansokatbeszélővertált? Szavak. Pszichológiai fogalmak. Dobozok, vagy támaszok az életünkben?
Manapság MINDENHONNAN ömlenek a pszichológusok szakszavai. Ezen az iszonyatos információ áradaton felbuzdulva néhány ember azt gondolja, hogy élhet/támadhat/alátámaszthat velük. A probléma csak az, hogy minden terminus technikus-nak van egy fogalom meghatározása, ami a nagy áradatban már nem jut el a mindent tudni akaró, 10 mp-es koncentrációs képességgel rendelkező emberekhez.
Na de! Vannak ezek a tök jó fogalmak, amiket használhatnánk magunk és mások jobbítására. De nem! Véletlenül sem! Legyenek csak skatulyák! Nehogy egy eszközt fejlődésre használjunk. Inkább hátráltassunk vele!
Szóval itt van ez az agyoncsépelt introvertáltság és extrovertáltság. Ma elolvastam ezzel kapcsolatban a 101. cikket. Mindig abban reménykedek, hogy mond valami újat. Aztán csalódok. Kivéve ma. Ma olyan dolgot olvastam, hogy nem csak hogy új volt, de még döbbenetes is. És ezt egyszerűen muszáj megmutatnom nektek és véleményeznem.
Miközben olvastam a cikket azon gondolkoztam, hogy mekkora önbizalomhiánnyal küzdhet az író. Az egész írást áthatja az „engemmindenkiszeressendeazonnalésnagyonnagyon!” érzés. Én azt gondolom, hogy már itt bukik az egész.
Aki ilyen szinten kívülről várja a megerősítést ne alkosson véleményt a belülről építkező emberekről! Egyszerűen nonszensz az egész. Lehetne elemezni az írót, de nem hiszem, hogy jogom vagy közöm lenne hozzá. Inkább ezen túllépve szeretnék reagálni a cikk tartalmára.
Tehát most következzék 5 ok ami miatt kiborítóak vagyunk (igen én is az introvertáltak táborát erősítem, de hát művész vagyok vagy mi) és 5 válasz a hülyeségekre.
1. Nem mosolyog tehát nem szeret
Nem mosolyog? Na itt kell leszögezni valamit, amit a drága neten nevelt pszichomókusok nem tudnak. Az introvertáltaknak is 2 alábbi fajtájuk van (fajtájuk? pont mint a kutyáknál..) a melankolikus és flegmatikus. A melankolikusok valóban nem vigyorognak mindig. De! Mint mondtam én is intro vagyok és ÁLLANDÓAN mosolygok. Ezt tartom az életben az egyik legfontosabb dolognak. Nem minden intro ül világfájdalmas tekintettel a társaság közepén azt várva, hogy mikor robban fel végre a Föld.
Egyébként szerintem a mosolygás sokkal inkább élethez való hozzáállást tükröz, mint személyiségtípust.
2. Állandóan meg akarom menteni őket, de nem hagyják...”
Na ezen akkorát röhögtem! És most megint… és megint…és megint. Akárhányszor újra olvasom. Aztán rájövök, hogy ez nem is annyira vicces. Velem is ezt csinálták és baromi idegesítő. Meg kellene érteni, hogy az introk nem drámakirályok és drámakirálynők. Nem azért nem beszélnek, mert bajuk van, hanem egyszerűen nincs mit mondaniuk. Ja, és náluk nem nagyon van kínos csend sem.
A legnagyobb különbség az introk és extrok között az a lelki feltöltődés „helye”. Az introvertált belülről, önmagából építkezik és töltődik fel az extrovertált kívülről, a világból.
Tehát miért nem hagyják, hogy meg mentsd őket? Mert nem megmented, hanem épp hogy kiszakítod arról a helyről ahol jól érzi magát. Ez tök ugyanaz mintha neked a legjobb barátaid között egy buli közepén hallgatnod kellene és meg se mukkanhatnál. Jó érzés mi?
3.Nem akarnak velem barátkozni.
Óriási tévhit, hogy az intrók nem barátkoznak, nem kedvesek, mindenkivel elutasítóak és senkihez sem szólnak. Ugyanolyan társas lények, mint mindenki más! Nekik is szükségük van emberi kapcsolatokra! De ha nem őszinte a másik ember nyitottsága és igazából csak azért nyomulnak, hogy elfogadják őket az borzasztóan visszataszító.
Tök mindegy melyik személyiségtípusba tartozol, soha ne nyomd le magad a másik ember torkán!
4.Egy félelmetes szörnyetegnek érzem magam mellettük.
Mert persze egy introvertált olyannyira be van gubózva magába, hogy ha meg kell szólalnia más előtt, máris összepisili magát. Ez NEM az intrók jellemzője! Ez szociális fóbia, vagy szorongás, vagy pánikbetegség. Nem nevelődtél eleget a neten drága pszichomókus!
5. Mégis mit kezdjek velük?
A cikk írójának azt üzenem, hogy leginkább semmit. A többi embernek is kb ugyanezt.
Vagyis hát valamit mégiscsak:
Empátia! Vagy ha a beleérző képességed nincs is meg legalább próbáld elfogadni a másikat. Ez az alapja az emberismeretnek. Enélkül el se indulj a másik ember felé és főleg ne írj róla cikket!
Kép:humorvilag.eu
Tényleg úgy jön ő, mint derült égből villámcsapás.
De ez a villám semmi szépet nem hordoz magában. Csak szó nélkül belecsap valakibe. De hogy miért? Senki sem tudja.
Áldozatát valószínűleg ő sem rég szemelte ki. Különösebb megfontolás nincs a választása mögött.
Csak jön. Csak elsöpör, csak megöl. Mindent, mindenkit, bárhol, bármikor.
Önkényesen, a semmiből támad, megtörve a tiszta ég felhőit.
Vagy másképp jön.
Jön, mikor már kel a nap és minden rózsaszín és tiszta és fehér és tengerkék. Jön és mindent szürkére színez. A felkelő nap horizontján egyszer csak megjelenik.
És közeledik.
A napfelkeltében gyönyörködő pedig csak egy sötét foltnak gondolja szeme írisz koszorúján. De míg csukott szemét dörzsölgeti elé ugrik a valaha volt szürke csík, és egyszerre minden feketévé válik.
Így jön ő.
Vagy jön, mint szerelmeshez szakító párja. Vagy jön, mint a hirtelen halál, egy autóbaleset. Jön ő, mint egy tragédia. Jön, mint egy bántó megjegyzés, egy hirtelen pofon. Mindegy, csak a semmiből törjön elő, átszakítva a biztos megszokottat.
És most téged szemelt ki barátom!
Persze tudom, te óvatos voltál, megjegyeztél mindent amit előírtam neked, hogy ne találhasson rád. De újra felismert! Hiába a sok megfontolt lépés, szabályzat betartása, elkerülő manőverek. Itt van! Előtted, körülötted, benned!
Tenni hát mi lehet? Dorgálhatnálak, hogy miért nem figyeltél jobban, miért nem voltál elővigyázatosabb, de most már üres beszéd lenne, hisz már benned él. És ez fáj neked, nekem, nekünk. Veled én is elbuktam.
És most itt állunk, villámcsapással szívünkben, kiégett elmével azt kérdezgetve ez hogy történt? Üres eszméket, szállóigéket dobálunk egymás fejéhez egy pohár bor mellett, egymást vádolva.
Mert csalódtunk. Nem gondoltuk volna, hogy újra utolér minket.
De végtére is barátom... ha belegondolsz...
Nem az fáj, hogy eltalált, hanem, hogy csak akkor vettük észre, mikor távolról integetett felénk a Kihasználás, mely úgy jön, mint derült égből villámcsapás.